Halasi Anita, Tápióság új polgármestere első ízben most, az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulóján mondott ünnepi köszöntőt. Személyes hangvételű beszédének írott változatát elkértük a tapiokultura.hu számára és most az önök figyelmébe ajánlva közöljük azt. Tarnavölgyi László tapiokultura.hu főszerkesztője 2014. október 24.

Tisztelettel és szeretettel köszöntök mindenkit, aki jelenlétével megtisztelte az eseményt és azokat, akikre emlékezünk!

Égi jelnek tekintem, hogy polgármesterségem első hivatalos szereplése épp az 56’-os megemlékezéshez köthető. Egy olyan eseményhez, amelynek üzenete a ma embere számára az, hogy együtt, igaz hittel mindenáron változtatnunk kell azon, ami rossz, ami gyötrelmes, ami igaztalan.

Október 23-dika Magyarország legfiatalabb ünnepe, ahol azokat az emberi tulajdonságot ünnepeljük, amit úgy neveznek, hogy igazságérzet, hazaszeretet, becsület, önfeláldozás. És egyben azokat a fogalmakat ítéljük el, mint hazugság, hazaárulás, megaláztatás, eltiprás, szabadságkorlátozás, és még sorolhatnám, mert sajnos végeláthatatlan azon szörnyűségeknek a tárháza, amiben akkor az embereknek létezniük kellett.(Folytatás a "Bővebbenben")

És ami így visszatekintve még rémisztőbb, hogy ez az időszak hihetetlen sokáig tartott. Végső soron 89’-ig….. Addig hazugságban nőtt fel sok-sok generáció, addig rendszer ellen elkövetett bűnökről tanultak, ellenforradalomról, és dicsőséges november 4-ről. Szerencsére a rendszerváltás e tekintetben generációváltás is volt, és az én korosztályom már tudhatott valamit az igazságról. Rengeteg tény látott azóta végre napvilágot. De korántsem minden. Még ma is kerülnek elő olyan dokumentációk, vallomások, emlékiratok, amelyek bizonyítékul szolgálnak a rémtettekre, mint esetemben is, amelyet majd szeretnék is megosztani Önökkel.

Nagyon sokat gondolkodtam a megemlékezés szervezése közben, hogy én alkalmas leszek-e arra, hogy ünnepi beszédet mondjak, mert olyan dologról kell beszélnem, amiről csak tanultam, nem élhettem át, sőt a rendszerváltáskor is csak gyerek voltam, így bármi, amit mondok, sablonszerű lehet, koromnál fogva hiteltelen. Ezért felmerült bennem a lehetőség, hogy megkérjek valaki nálamnál alkalmasabb, tapasztaltabb, bölcsebb embert e megtisztelő feladatra, de végül meggondoltam magam. Azért, mert szeretném láttatni egy fiatalabb generáció szemével azt, hogy NEKÜNK mit jelent 56’.

Hogy felkészüljek, számtalan dokumentumfilmet néztem meg, és felidéztem magamban, milyen érzéssel mentem dolgozni Budapestre 2006. október 24-én a zavargások után. Félve, hogy mi vár rám a fővárosban. Nekünk már az is ijesztő volt, mert a korombélieknek még az ilyen -56’-hoz képest csak - kis csetepaténak minősülő megmozdulásban sem volt részünk. Tőlünk idegenek a fegyverek, a halál, a háborúk, a meghurcoltatások. Mi döbbenten olvassuk a történelemkönyveket és hitetlenkedünk azon, hogy emberek mikre képesek, milyen ideológiák vakítják el az elméket. És ami még megrázóbb, az áldozatok tehetetlensége, a rettegés, a félelem érzete.

Ezzel kapcsolatban szeretnék elmondani egy SZEMÉLYES történet, ami azt gondolom a következő, gyermekek által előadott irodalmi műsorral, majd egy kerek egész képet ad arról, hogy a jövő hogyan tekint majd vissza 56’-ra.

Apai nagymamám Kecskeméten született, ott élt és halt meg néhány évvel ezelőtt. Tápióság és Kecskemét között lévő távolság ellenére igen sokat találkoztunk,rengeteg időt töltöttünk együtt.Iskolaéveim alatt 5 évre hozzá költöztem, nála laktam, vele éltem. Kislány korom óta rengeteget mesélt élete kisebb epizódjairól, vidám történeteiről, fontosabb eseményeiről. Többek között elmesélte azt is, hogy az”Ének a búzamezőn” című régi magyar filmben ő bizony szerepelt az arató asszonyok között. Tehát filmsztár lett belőle…

Szomorú dolgokat viszont nagyon ritkán említett. Fel sem merült bennem, hogy lehettek életének szörnyű pillanatai is. Aztán egyszer a halála előtti évben az én öreg mamám egy mindenszenteki látogatás során egyszer csak elkezdett mesélni. Mindenféle kérdezés nélkül. Először csak azt hittük, a betegsége miatt beszél össze-vissza, de végül egy összefüggő kerek, egész történet lett belőle.

A Mama elmesélte, hogy ő bizony ott volt 56-ban, azon a napon Pesten. A Nyugatinál. A Lehel piacra mentek árulni, mint annyiszor, vonattal. Kecskemétről Pestre. Egész nap éreztek valamit a levegőben. Katonák jöttek-mentek, feszült volt a hangulat.Hazafelé jövet történt valami. Egy darabig csend volt, majd elkezdődött.  Először csak a kiabálások, aztán a lövések. Egy-kettő, majd pedig rengeteg.  Ők a sínek és a vagonok közé menekültek, miközben mellettük csapódtak be a golyók.Keresték a biztonságot. Lapultak, bújtak, és féltek. Vártak………. A lövések már abbamaradtak, de rettegtek, és nem moccantak. Jó sokáig, míg pirkadni nem kezdett. Egy idő után bemondták a hangosbemondóba, hogy indul a kecskeméti vonat. Felszálltak, remélték, hogy vége, és épségben hazaérnek……így is lett: ŐK HAZAÉRTEK. De sokan nem. Azt gondolom a lelkük egy része ott maradt, és meghalt, mert ezt nem lehet épp ésszel felfogni, ebbe bele lehet őrülni, és halni. Még akkor is, ha valaki túlélte.

A történtek alatt fogalmuk sem volt arról, hogy mi zajlik a városban. Fiatal lányok, asszonyok, nem tudták, hogy egy rövid időre a történelem szereplői lettek. Köztük a nagymamámmal. Teljesen átlagos emberek, mint mi. Akik tették a dolgukat, elmentek otthonról a munkába, a sarki boltba. És aztán voltak, akik nem mentek haza. Mi, ezt ma el sem tudjuk képzelni. Ha el is képzeljük, az csak egy rémálom. De nekik ott, akkor a valóság volt. Az életük. A jelenük. Nekünk a múltunk. És csak remélni tudjuk, hogy soha nem lesz a jövőnk.

És ezt, szinte az utolsó pillanatban mesélte el, s ha nem teszi meg, soha nem tudom meg, hogy mi történt vele. Pedig éveken keresztül éltem vele. Tudtam a szilvás gombócának és a tejes pitéjének  a receptjét, de azt nem, hogy a koszos szénporos sínek között remegett az életéért. Sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy korábban miért nem tartotta fontosnak, hogy egy ilyen dolgot megosszon velem, velünk. Ezen sokat gondolkoztam. De aztán talán rájöttem. Mert ŐK féltek. A félelem olyan mélyen beléjük ivódott, hogy inkább eltemették magukban a történteket, mintsem, hogy beszéljenek róla. Mikor a magyarság túl jutott 48’-on, a világháborúkon, már azt gondolták nem lehet rosszabb, pedig a java még hátra volt.  A november 4-i reggel túl tett minden addigi borzalmon. A II. világháborúban nem mozgósítottak annyi tankot, mint akkor. A gépek hangja, az ablaküvegek zörgése, a falak remegése felért egy földrengés erejével. Eltiporták az reményt, a szabadságot.

Az én generációm, már tudhatta a teljes igazságot, mert múlttá vált a borzalom. De sokan vannak azok, akiknek még a hazugságokról sem volt szabad beszélni.

És pontosan ezért mondtam el ezt a történetet. Annak érdekében, hogy soha ne fordulhasson elő ilyen, addig meséljünk, emlékezzünk, és emlékeztessünk, amíg megtehetjük, és amíg van, aki meghallgatja. Közös felelősségünk, hogy gyermekeinknek igaz hittel, őszintén tanítsuk, meséljük a múltat, értelmezzük a jelent, és reménnyel, hittel töltsük meg a jövőt.

Köszönöm