„Tisztelt Asszonyom! Az ön férje nem tűnt el a belorusz hómezőkön, bajtársai egy hónapon keresztül húzták szánon egész Minszk városáig. Kezeim közt, szemem láttára halt meg a hadikórházban. Sajnos nem tudtam már segíteni. Lőtt seb, harmadfokú fagyás és nagymértékű vérveszteség volt halálának oka.” Voronyezs után, a visszavonulás közben egy német tiszt el akarta venni az egyik magyar katonától  a zabot , szóváltás közben agyonlőtte, s a fáradt golyó sebesítette meg az apát.”

1943. január 12-e…. Már 80 év telt el azóta, hogy 1943 januárjában a szovjet Vörös hadsereg megindította offenzíváját a Magyar királyi honvédség 208 ezer fős, 2. magyar hadserege ellen a Don kanyarban.

A magyar történelem tele van veszteségekkel, sorcsapásokkal. Több gyásznapunk van, mint nemzeti ünnepünk. Mégis azt mondhatom, ilyen nagyarányú veszteséget még magyar katonák nem szenvedtek a fennállásunk több mint 1000 éve alatt, mint 1943-ban, hazájuktól több ezer kilóméterre, távol otthonuktól, idegen földön, idegen érdekekért. Több katona halt meg, tűnt el, vagy esett hadifogságba az orosz hómezőkön, mint a sorsfordító, „nemzetei létünk nagy temetőjeként” emlegetett mohácsi csatában.

A második magyar hadsereg tragédiáját tanulmányozva, miszerint 127-128 ezer főre tehető a 2. hadsereg egyéves harci tevékenysége során elesett, megsebesült és fogságba esett honvédek és munkaszolgálatosok száma….  felmerült bennünk a kérdés: Miért kellett 200 ezer magyar katonának harcolni távol hazájától, idegen földön?

Ennek megértéséhez az I. világháború utáni időkig kell visszanyúlni, a Trianoni diktátumig,….. ugyanis közvetve ez vezetett a Doni katasztrófához. Trianon után egyetlen cél vezérelte külpolitikai döntéseinket: a revízió minden áron, minden eszközzel, azaz az elcsatolt területek visszaszerzése. S ehhez Németország szövetségeseként vezetett az út.

Az 1938-40-es I. és II. bécsi döntésnek azonban ára volt, feladva önállóságunk, német csatalóként léptünk a II. világháborúba, nem tanulva a 20 évvel ezelőtti világháború hibáiból.

Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót. 1941 novemberében azonban Moszkva alatt megtorpantak, szükségük volt a magyar katonai segítségre. Horty Miklós kormányzó féltve az addig visszaszerzett területeket és tartva a megtorlástól a német hadsereg rendelkezésére bocsájtották a 2. magyar hadsereget. Először a teljes hadsereget követelték, majd annak felét, majd kompromisszum született:

• 9 könnyűhadosztályra átkeresztelt gyalogdandárt
• 1 tábori páncélos hadosztályt
• 1 jelképes repülőköteléket bocsájtottak rendelkezésre, hogy harcoljanak a németek oldalán, a keleti hadszíntéren.

A hadsereg vezetését Jány Gusztáv vezérezredesre bízta Horty, aki az egyik legmegbízhatóbb tábornoka.

Magyar viszonylatban a 2. magyar hadsereg az akkori legjobban felszerelt alakulat volt. Az már más kérdés volt, hogy ez mire elég,… állja-e az összehasonlítást (egyáltalán kell-e az összehasonlítás) a szovjet és német hadsereggel, fegyverekkel……

Továbbá szóbeli ígéretet kapunk a németektől a fegyverzeti és felszerelésbeli kiegészítésre, élelmezésre.

Ez utóbbit meg is kapjuk, noha az itthon  szalonnához, kenyérhez és hagymához szokott katonák éheznek a kinti koszttól, ami legtöbb esetben Hitler szalonnaként ismert tömbösített lekvárból, magvakból, és heringkonzervből áll.

A hadszíntérre történő kiszállítás 1942. április 6-ától – június 27-éig tart:

„Fiatalasszonyok futnak a lassan induló, nyitott vagonok mellett, csókolgatják férjük kezét, katonabakkancsát, mint akik jóvátehetetlen rosszat sejtenek. Nincsenek buzdító szemvillanások, hősöknek előlegül odadobott virágkoszorúk. Csattognak csak a katonavonatok a Vág völgyén végig, Lengyelországon, Ukrajnán át, romok, éhező népek s vadonatúj katonasírok között. Csattognak a bizonytalan erdők sötétségében s minél messzebbre jutnak Magyarországtól, a kétségek annál vastagabbra hurkásodnak: miért is kell a frontra menniünk?” (Csoóri Sándor)

A frontra induló katonák közt sok a tartalékos, nemzetiségi és munkaszolgálatos.

Miután megérkeznek, több 100 km-es gyaloglás vár rájuk, majd szinte azonnal bevetik őket:

„Kivagonírozásunk óta csak gyalogoltunk, kocsin semmit nem utaztunk. 1942. július 9-én értük el a Dont. Kisebb pihenőkkel 70 napot gyalogoltunk teljes felszereléssel, a létminimum alatti ellátással. Helyenként harcolva állandó életveszélyben. Durván 1000 km-es távot tettünk meg a szélsőséges időjárás minden szeszélyének kiszolgáltatva. Nem csoda, hogy erőnk a nélkülözések miatt a végét járta.”

1942 júliusában érték el a Dont, itt tudták meg, feladatuk: folyó mentén 208 km-es szakaszon kell megállítani a szovjet csapatok előre nyomulását, ezzel biztosítva a németek harcát a kaukázusi, bakui olajmezőkért.

A folyót Jány vezérezredes így jellemezte:

„ A Don nem Duna…. helyenként 60 méter széles, partján embermagasságú sás és cserjék vannak. Sok gázló van, amit nem ismerünk.”

A Don mögé visszavonuló csapatok 1942 nyara és ősze között már támadásokat indítottak: az Urivi, Sztorozsevojei és Scsuei hídfőnél. 

Csupán egy helyen jártak sikerrel, de már ekkor 27-28 ezer embert veszítettek. Mivel rövid háborúra készítették fel a katonákat a több hónapos harcokban, megpróbáltatásokban kimerültek, fegyverzetükben megfogyatkoztak, súlyos ellátási és utánpótlási gondokkal küszködtek. A magyar politikai és katonai vezetés tanácstalan volt, nem volt távlati tervük. Mintha otthon megfeledkeztek volna a kint harcoló katonákról.

Igaz 36-37 ezer embert az arcvonal mögé kiküldenek a személyi állomány felváltására, de fegyvertelenül érkeznek, mondván a váltással cserélnek.

„Parancs jön a meleg alsóneműt, a kincstárit, le kell adni, mert kell a leváltóknak. Vászon ingben, alsónadrágban megyünk hazafelé. Alig hiszünk a fülünknek, a hideg fokozódik, mínusz 15-20 fok. Az újak sincsenek megelégedve a használt, tetves fehérnemű átadásával.”

A tél beálltáig a magyar katonák a harcokkal párhuzamosan próbálták meg a lehetetlent, felkészülni az orosz télre. Se ruházatuk, se élelmezésük nem volt ennek megfelelő. A lövészárkokban, erdőkben nyitott bunkerokat építettek, hogy az orosz -30-40 fokos tél beálltával ne fagyjanak meg.

1943. január 12-én a szovjet Vörös Hadsereg megindította támadását. A parancsnoksági napló így ír erről: „Az Urivi hídfőből várt orosz támadás 9:45-kor kezdődő heves tüzérségi és Sztálin orgona tűz előkészítés után, 10:30kor megindult.” A hadinapló szerint: a – 42 fokos hidegben megindult támadás január 14-én áttörte a magyarok arcvonalát a scsucseji hídfőnél.

A vereség elkerülhetetlen volt. A vezérezredes Jány Gusztáv kiadhatta volna a parancsot a visszavonulásra, de a hitleri parancs felülírt mindent: kitartani az utolsó emberig, az utolsó golyóig, a végsőkig….. s Ő parancsmegtagadásra nem volt hajlandó.

Január 16-án 3 részre szakadt a front. Jány vezérezredes őrlődött a feltétlen engedelmesség és csapatának megóvása között, majd 17-én, hajnalban elrendeli a visszavonulást.

Jányt a menekülő katonák látványa kétségbeesett hadiparancs kihirdetésére késztette, miszerint a 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét…….Ez akkora felháborodást keltett, hogy ki se hirdették, sőt április 4-ei hadijelentése ezt teljesen felülírja:

„Az eddig beérkezett harcjelentésekből és egyéb adatokból megállapítom, hogy a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak, és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényével.”

A doni katasztrófa a visszavonulással teljesedett be. Agyoncsigázott bakák, sebesülten, éhezve és fázva, harmadfokú fagyási sérülésekkel vonszolják magukat a kijelölt gyűjtőhelyig. Volt, aki 300 km-t is gyalogolt.

„Aki nem bírta a menetet és leült vagy lefeküdt, pár óra alatt csontkeményre fagyott. Félelmetes látvány volt a hóból kimeredő karok, lábak sokasága. Azok a testvérek, vagy jóbarátok, akik egymást támogatták órákig vagy napokig, ha leültek pihenni nem keltek fel többé. Megfagytak. Pedig nagy volt mindenkiben az élni akarás, mindenképpen haza akartunk jutni, nem itt elpusztulni, hisz várt minket otthon a család: apa, anya, feleség, gyerekek. Ez újabb erőre ösztönzött, egymást bíztatva, támogatva haladtunk tovább.”

Március harmadikáig, 64 ezer fős legénység érkezik be a gyűjtőtáborba.

A doni poklot megjárt katonák hazaszállítása április 24-től május 30-ig tartott.

Az akkori magyarországi helyzet miatt a frontról vagy hadifogságból hazatérő katonák sokáig nem beszéltek, nem beszélhetett a tragédiáról.  Az 1945 januárjában és februárjában Magyarországon megjelent újságok még csak említést sem tettek arról, mi történt a Don kanyarban. A túlélők 40 éven keresztül hurcolták magukban a félelmet, a borzalmat, s el kellett viselniük, hogy szégyenként bélyegezték meg tettüket. Magyarország elnémult, ahelyett, hogy közösen meggyászolta volna hősi halottait.

A közvélemény számára- szólni arról, hogy mi is történt az orosz hómezőkön- az első áttörést Nemeskürty István: Requviem egy hadseregért c. írása jelentette 1972-ben. Ő szólt íróként először a Don-kanyarban történtekről, igaz, néha elferdítette a tényeket, miszerint a 2. magyar hadsereg felszereletlen, alulképzett alakulat volt.

1980-ban Csoóri Sándor író megdöbbentő erejű történelmi esszéjében: A magyar Apokalipszisben ébresztgeti az addig némaságra kényszerített nemzet lelkiismeretét. Járták a városokat, falvakat, tanyavilágot, és túlélőket faggattak. Meglepően sokan mondtak nemet megkeresésükre. Ahogy mondta az egyik túlélő:

 „Ami iszonyatot ott végigélt az ember, legjobb, ha vele együtt a föld alá temetik.”

A szűkebb család bizonyára mindent ismert, a céltalan szenvedést, a kínt, megaláztatást, átélt borzalmakat, de ezek a zárt körben keringő történetek… lassan feledésbe merültek. 1980-ban Csoóri Sándor esszéjét felhasználva Sára Sándor filmet készít, Pergőtűz címmel.

Majd a rendszerváltás után mindenki számára ismertté válhatott az 1943-as Don-kanyari borzalom. Történészek, hadtörténészek kutattak, többen kimentek a Don-kanyarhoz, katonasírokat tártak fel, 2 helyen több 1000 fős emléktáblát helyeztek el.

Mióta felkértek a megemlékező beszéd megírására magam is történészek írásait tanulmányozom, naplórészletek, visszaemlékezések sorait böngészem, dokumentumfilmek fekete-fehér képkockái peregnek a szemem előtt.

IGEN…..A jelenből építkeznünk kell, a múltunkból tanulni. Felelősségünk megőrizni a Don-kanyari tragédia emlékét, tisztelegnünk és emlékeznünk kell a több tízezer hősi halottra, hadifogságba esett katonára,…. ennek felelősségét tovább kell adnunk a fiatalabb generációnak, felhívva a figyelmet arra: tanuljunk a borzalmakból, a hibáinkból, hogy magyar ember, magyar katona vére soha ne hulljon ilyen értelmetlenül, idegen földön, magyar anyáknak, feleségeknek, testvéreknek ne hulljon a könnye többé ilyen értelmetlen áldozat miatt.

Addig mondjuk ezt, emlékezzünk és emlékeztessünk amíg lesz kinek, amíg lesz, aki megérti!

Tisztelet a Hősöknek!

Tóthné Ónody Nóra